Többet várás utáni sóhajtozás

Agatha Christie Egérfogó című színdarabját próbálták filmre vinni az Ecc, pecc, ki lehetsz? moziban. Lehetett volna viccesebb vagy lehetett volna izgalmasabb, de valahogy nem lett egyik sem. Az Agatha Christie-fanoknak biztosan nagyon tetszhet, de valószínűleg nemcsak ők néznék meg. Nem volt rossz, ültek a poénok, mégis csak jó közepes a film.

Sam Rockwell és Saoirse Ronan nem volt rossz, de a korábbi filmjeihez képest nem kellett brillírozniuk, hozták a kötelező archetípusokat. Vannak olyan filmek, amikről könnyű kritikát írni akár már a trailerből meg a szinopszisból, az Ecc, pecc, ki lehetsz? pont ilyen, kis túlzással meg sem kell nézni, mert előre lehet tudni, mi, hogyan történik benne. Ezerszer látott jelenetek, helyzetek sokasága a filmben. Ha vasárnap délután megy majd a tévében, akkor nem kapcsoljuk el, de magunktól, csak úgy, nem néznénk meg.

Szöszi: megérte a hájpolást?

Lett végre egy jó saját gyártású szuperprodukció a Netflixen, vagy megint az van, hogy elb…tak sok millió dollárt egy újabb rossz filmre? Hát... A Szöszi sem lett jó... A Szöszi egyetlen pozitívuma a fényképezés: négy képarány is van a filmben, és ezt jól variálják. Jó a világítás is. Azaz a technika felől oké a film. Szépen belefűzték a Monroe-ról készült ikonikus fotókat. De ez is még inkább a látvány. A mondanivalóban nincs semmi új: a férfiak rohadékok, a nőket mindenhogyan elnyomják, szexuálisan kihasználják. A film címének fordítása Szöszire ezt a lenézést, kihasználtságot tükrözi, ami azt sugallja: Marilyn Monroe sokaknak egy szöszi volt, nem több.

A film tökéletesen beleillik a mostanság felkapott ábrázolási módba: vegyünk egy híres női alakot, és készüljön róla mélylélektani dráma. Jó példa erre a Jackie, a Judy, a Spencer, vagy A fűző. És most itt van a Szöszi. Ebben rengeteg időt, pénzt és odafigyelést fordítottak arra, hogy Ana de Armas tényleg Marilyn Monroe-vá lényegüljön át. Nagyon jól kidolgozták a jelmezeket, a gesztikuláció is élethű, ám néha mégis feleslegesen dolgoztak ennyit, ugyanis sem a képarányok váltásának, sem annak, hogy egy jelenet színes vagy fekete-fehér, valójában semmilyen funkciója nincs a filmen belül. Ez csak „így nézett ki jól”. És ez egy idő után tud zavaró lenni. Sztorik, szálak maradnak abba egyik pillanatról a másikra, ez is bosszantó, mindenbe belekapnak, de semmit nem bontanak ki igazán.

Nincs baj, drágám! Tényleg?

Olivia Wilde második rendezése az ötvenes években játszódó Nincs baj, drágám!. Minden szépnek és jónak tűnik, de egyszer csak Alice, a feleség elkezd érdeklődni, kérdezősködni. Na ezt nem kellett volna. A Florence Pugh alakította asszony nyomozásba is kezd, de...

A hangulat rendben van: ruhákban, autókban mindenben az ötvenes éveket látjuk, legalábbis azt, ami láttunk belőle fényképeken, korabeli híradókban, filmeken. Jók a karakterek, a csavar a filmben egy kicsit elcsépelt, jobbra is meg lehetett volna csinálni. Ez is egy „egynek jó” film. Beszélgetni lehet róla utólag, ez biztos.

Nyugati nyaralás: fülek kettéállásáról

Volt egy-két egészen jó poén a nyolcvanas évekből – igaz, ezek megértéséhez élni kellett a nyolcvanas években, de végül a Nyugati nyaralás sem lett rettentően jó vígjáték. A karakterek elnagyoltak egy kicsit. A történet hirtelen kémtörténetté változik, de végig műíze volt az egész filmnek. Amerikaiasra akarták csinálni, pedig sokkal magyarabbra kellett volna forgatni.

Ennek ellenére működik a film – az Adam Sandler-filmek is tetszenek sokaknak.

Diorama – miért kellettek a pockok?

Hogyan lehet bemutatni egy furcsa párkapcsolatot? Ahol kezdetben minden csak a szexről szól, majd egy gyors váltás után a kiégett, háromgyerekes szülőket látjuk. Miben lehet más ez, mint az összes többi hasonló film?

Megszakítják a fő szálat tudományos tényekkel, felvetésekkel. A monogámiáról kezd „gondolkodni” a film, statisztikák jönnek, állatos analógiákkal. Érdekesen is meg lehetett volna ezt csinálni, de csak a nézők kizökkentésére figyeltek igazából oda, miközben a párkapcsolati válságos szál végig jól működik. Egy silány minőségű élőszereplős mesére hasonlítanak ezek a jelenetek, mégis megéri megnézni. Mert ha ezeket túléljük, „kikapcsoljuk”, akkor a párkapcsolati válságot megéri végignézni a Dioramában. Jól bemutatja a kiüresedett kapcsolatot.